Kasematten Festival – 2017. április 21.

Életem legrosszabbul szervezett fesztiválja volt ez. Kisebb magyarázkodás, hogy miért is esett ez olyan rosszul a pénztárcámnak:

Történt tehát, hogy valamikor hónapokkal ezelőtt értesültem a Kasematten fesztiválról.  13-ból 7 fellépőt bárhol, bármikor szívesen megnéznék, hármat pedig már nagyon-nagyon vártam.  Ebből öt esett szombatra, így gyorsan ki is vettem szabadságot, és megvettem két jegyet, de végül egyedül kellett nekiindulnom. Arra számítottam, hogy nem lesz olcsó az utazás, de nem gondoltam, hogy ennyire.

Szeretem előre megvenni a vonatjegyeket. Így tettem most is. A legolcsóbb jegyet választottam a visszaútra is, amit csak aznap lehet módosíttatni, azt is csak plusz pénzért. De hát mi is történhetne, ugye?

A fesztivál Halberstadt mellett a semmi közepén, 7 km-re a várostól, a szántóföldön, illetve alatta került megrendezésre egy fantasztikusan átalakított kőbányában.  Berlintől átszállással mentem vonattal. Oda Halle (Saale) felé, vissza pedig vasárnap reggel fél 5-ös indulással Magdeburg felé.  Eddig a közelében sem voltam egyik városnak sem, de mivel az afterparty-val együtt éjjel 3-ig volt kiírva a program, gondoltam, max. 1-1,5 órát kell majd reggel a vasútállomáson várnom. Ez azért már férjen bele, még ha hideg is lesz. A barlangban egyébként is hideg van, jól fel voltam öltözve. A honlapon túl sok infó nem volt a közlekedésről, ezért előre rákérdeztem levélben, hogy van-e esetleg fesztiválbusz be a városba, vagy gyalogolni-taxizni kell. A válsz ennyi volt: Taxi OK, Bus no… Köszike. Aztán később ki is írták, hogy a taxik ott fognak este várakozni, hogy mindenkit biztonságos helyre szállíthassanak.

Dél körül indultam, kényelmes ICE kocsiban olvasgattam, nem is sejtettem, mi jön ezután. Mikor átszálltam a másik vonatra, gondoltam megnézem, hátha tettek fel képeket az előző napról, de egész mást találtam. „Fontos információ! Mivel  tegnap a rendőrség félbeszakította az afterparty-t, így ma már meg sem tartjuk, bocs.” Na, ekkor jött a pánik. Az Afterparty este 11-től volt kiírva. Ha akkor kiraknak, öt és fél órát bóklászhatok az utcán, vagy ülhetek a vasútállomáson, ha nyitva van egyáltalán. A hidegről nem is beszélve. 3 fokot írtak éjjelre. Pontosan azt sem tudtam, mennyi idő lesz kiérni a helyszínre, így számolni sem tudtam nagyon. Felváltva nézegettem a programot, és a vonatokat a neten. Természetesen nem is én lennék, ha nem Henric de la Cour lett volna az utolsó előtti fellépő, aki csak azért volt a második legfontosabb fellépő számomra, mert az Agent Side Grinder-t itt lehetett a jelenlegi felállásban utoljára látni. Az utolsó meg a Project Pitchfork – ok őket már láttam élőben, de ők egyszerűen csak legendásak. Az utolsó vonat Magdeburg felé este 10-kor indult. A józanabbik énem azt mondta, nem éri meg szétfagyni, kockáztatni, hogy kirabolnak, menj haza az utolsó vonattal. Henric-et úgyis látni fogod júliusban, az ASG fontosabb most, az meg a program szerint előbb van. Na, ez a józanész addig duruzsolt, míg be nem mentem.  A She Past Away épp elkezdte a koncertjét. Onnantól jött a kattogás. Imádtam, élveztem, akartam, hogy ez még jó sokáig ilyen jó legyen, de bennem volt, hogy utána szívok még öt órát a hidegben – a hidegben, ami addig is elég csípős volt. Kb. 5 fok lehetett, kint széllel, bent maximum öt fokkal több. Téli kabátban ugráltunk, és 1-2 óra elteltével a lábam is két betontömbnek tűnt, hiába a szépséges Martens.

Török barátaink után két számomra ismeretlen zenekar következett, így kimentem inni egy sört, meg enni valamit. Illetve kicsit belehallgattam, hátha valami jót fedezek fel, de nem így történt.

Mivel a jó fesztivál érzés megingatott abban, hogy el kell érjem a 10-es vonatot, megkérdeztem az egyik biztonsági őrt, hogy tényleg törölték-e a bulit éjjel. Sajnos igen. Max. éjfél, és mindenkit ki kell pakolniuk. Akkor már megint eléggé fáztam, így meggyőztem magam, hogy a terv helyes. Legkésőbb fél 10-kor ki kell menjek, hogy ha túl sokan lennénk 1-1 taxira, akkor se legyen baj. Henric koncertje 9-re volt betervezve. Evés, ivás, pisi, életjel a külvilágnak (Facebook poszt, mert kell a napi adag), és egy kis melegedés a barlangban. Úgy tűnik, sikerült a backstage-be vezető ajtó mellé állnom, mert először a She Past Away tagjait láttam kisétálni a tömegbe – ez is egy szimpatikus dolog. A fellépők megnézik egymást, és beszélgetnek a rajongókkal, mégsem túl rámenős senki. Aztán elsétált előttem Johann, a skandináv félisten. Kb. 2 méter magas, és az egyik megmaradó tag az Agent Side Grinder-ben. Majd szép sorjában jöttek ki a többiek. Mikor Peter Fristedt eljött mellettem, rámosolyogtam. Na nem azért, mert olyan szép lenne, de ő is marad a zenekarban. Kicsit zavarba jött, és biccentett a fejével, aztán sietett tovább. Ezért már megérte egyedül elmennem, de a koncertért meg még inkább. Negyedórás késéssel kezdtek. Az énekes pár hónapja jelentette be, hogy egyéb elfoglaltságaira hivatkozva kilép a zenekarból. Őt követte másik két tag. Nem tudom, mi a más elfoglaltság, de ahogy elnézem, akkora primadonna, hogy biztosan hiányozni fog neki a színpad. A koncert közepe felé búcsúzott el mindenkitől, és szerintem még egy kicsit pityergett is. Aztán behoztak még egy mikrofont, és én már toporogtam, mert tudtam mi jön. Most utoljára adják elő a Henric de la Cour-ral közös számukat, a Wolf Hour-t. Zseniális volt, rázott a hideg végig, és egyáltalán nem zavart, hogy csak idegenek látják, hogyan sikítok sörrel svédeknek. A végén megölelték egymást, de olyan őszintén, és kedvesen, hogy szerintem mindenkiből ugyanazt az a  ’jajmegzabálom’ érzést váltotta ki, mint amikor kiscicák cukiskodnak youtube-on.  A koncert alatt szerencsére nem azon járt a fejem, hogy miről maradok le még. Mindenkinek át kéne élnie ilyen élményeket… sokkal jobb hely lenne a világ.

A csúszás miatt Henric is később kezdett. Végül három számot hallottam tőle. Néha sajnálom, hogy jó hallásom van, mert habár továbbra is imádom, azért inkább cd-ről. Bár három szám után talán elhamarkodott azt mondani, hogy élőben hamis – sebaj, júliusban újra látom, és ott nem lehet ilyen malőr az idővel.

Kicsivel fél 10 után kint voltam a barlangból. A beígért taxik természetesen nem voltak sehol, pedig nem én voltam az egyetlen, aki már eloldalgott. Újra google, taxi hívás, várakozás. Két lánynak mondtam, hogy jöhetnek az én taximmal, de sajna más irányba mentek. Már odajött egy biztonsági őr, hogy segíthet-e, de mondtam, hogy csak a taxit várom, és fázom, de egyébként minden ok. De persze nem én lennék, ha minden ok lenne, ugyebár. Végre megjött a taxi. Volt kb. 13 percem az indulásig. Kérdeztem a sofőrt, hogy elérjük-e a vonatot. Azt mondta, az a piros lámpáktól függ. Odafele egy arab sofőr vitt. Ez német volt. Mondhatnánk, hogy tipikus. Se előttünk, se utánunk nem volt autó az úton, de olyan pontosan tartotta az ötvenet, hogy azt rajzolni lehetne. Két percem volt az indulásig, mikor hozzávágtam a pénzt, és kiviharzottam az autóból. Épületbe be, lépcsőn le, folyosón át, lépcsőn fel, az ötödik vágányra. Úgy robbantam be a vonatajtón, hogy a mellette ülő spanyol lány enyhe szívrohamot élt át, és még rá is kiabáltam, hogy Magdeburg? Rémülten válaszolta, hogy igen. Ezután – hogy ne fokozzam tovább a feszültséget – tulajdonképpen minden rendben ment. Elértem a csatlakozást, vettem új jegyet, és hazáig próbáltam aludni, a kapucnimmal (elölről felhúzva) a fejemen. Kíváncsi vagyok, hányan fotózhattak le az út során. Aludni nem tudtam, mert még mindig felváltva dühöngtem, és gondoltam vissza jó érzéssel a történtekre.  De aztán fél 3 körül hazaértem, és örültem, hogy nem Halberstadt-ban csövezek a három fokban.

Konklúzió: Lehet egyedül is élvezni egy fesztivált Konklúzió 2. Ez egy nagyon jó fesztivál volt, de rohadt drága… de nagyon jó… de rohadt drága… de tulajdonképpen nagyon jó.

Festivals, Reports