Drab Majesty – Kaelan Mikla – Philipp Strobel (Urban Spree, Berlin, 2018. január 20.)

Egy hosszú munkanap után indultam neki a berlini éjszakának. Itt minden későn kezdődik. A program: két koncert, és DJ szettek.

A helyszín az Urban Spree nevű közösségi tér Berlin legsűrűbb bulinegyedében, ahol elfér egy szabadtéri bár, kiállító terem, és természetesen egy kb. 300 főt befogadni képes koncertterem is, ami ezúttal is megtelt. Dugig. Az első fellépő a három igen csak fiatal lányból álló izlandi zenekar, a Kaelan Mikla volt. Be kell valljam, velük én úgy vagyok, mint sokan  a The Cure-ral. Tetszik a zenéjük, de amikor meghallom az énekes hangját, nyüszítve rohannék ki a teremből. Persze erről nem ők tehetnek, de én a biztonság kedvéért igyekeztem csak a végére odaérni.  Három számot még így is hallottam. Élőben azért már nem volt olyan érzésem, mintha valaki a körmét húzogatná egy táblán, mikor énekel, de továbbra sem lesznek a kedvenceim. No meg azért sem, mert amikor vége lett a koncertnek, fogták magukat, és lesétáltak a színpadról. Se köszi, hogy meghallgattatok, se sziasztok, se semmi. Lehet, hogy valami nem tetszett nekik, vagy ez is az image része, de nekem, régi vágású koncertlátogatónak ez kifejezetten ellenszenves. Idegesítő hang, és rossz modor ide vagy oda, a terem megtelt és sokan láthatóan ismerték, és szerették a dalaikat. Én pedig a Cure-hoz hasonló sikereket kívánok a lányoknak.

A kiírás szerint a Kalean Mikla után 11-kor kezdett volna a Drab Majesti, akire végül kb. 45 percet vártunk. A koncertek előtt, és közben Philipp Strobel DJ-zett. Az ő nevét, és az Aufnahme + Wiedergabe csapatát érdemes megjegyezni, ha valaki szereti a minőségi dark elektro-t.

Ami nekem kicsit sem tűnt profinak, hogy egy technikus Strobel szettjének közepén felviharzott a színpadra, és kezdte el állítgatni a Drab Majesti megálmodójának, zeneszerzőjének, és énekesének, Deb Demure-nak gitárját. Lehet, persze, hogy nem értek rá beállni a koncert előtt, de hangulatot kissé megakasztotta, annyi biztos.

Aztán egyszer csak végre elkezdték, és minden negatív érzésem elillant. Sejtelmes intróra vonult fel a színpadra a duó. Az előbb már említett Deb Demure, és a szintis Mona D. Kissé komikus, de mindenképpen egyedi, és a zenéhez valójában passzoló hófehér szerelésben, ezüstfehérre festett arccal, és fehér parókában. Kicsit egy ’70-es évek sci-fi idegenjeire emlékeztettek, amire rátett egy lapáttal, hogy az énekes a jellegzetes Star Trek kéztartással üdvözölte a közönséget.

Saját meghatározásuk alapján a zenéjük a tragic wave és a mid-fi kombinációja. Kissé emlékeztet a The Cure-ra, vagy a Cocteau Twins-re, de mégsem olyan komor és sötét a hangzás, inkább hömpölygő és magával ragadó. Száz százalékosan mai, friss elektronikus zene, tele érzésekkel és gondolatokkal.  Néha becsuktam a szemem, és úgy hallgattam. Engem elvarázsolt a két androgün, és nem csak engem, de mindenkit a teremben. Hipsterek, és (post-)punkok együtt táncoltak, vagy épp csak ringatóztak a zenére. Magával ragadó élmény volt, de nem is számítottunk kevesebbre.

Festivals, Reports