Beszámoló- Amphi fesztivál 2010

Idén is részt vettünk a fesztiválon, hiszen olyan nevek mellett, mint a Blutengel, VNV Nation, Crüxshadows, Skinny Puppy, Mesh nem lehetett nem kilátogatni az amúgy is hihetetlenül kedves kis városkába.

 

 

le3.jpg

 Az első napon elég korán kiérkeztünk a fesztre, mert Ashbury Hights-ot szerettük volna megnézni: a banda három tagból áll, egy tüneményes szintisből (Johan Andersson), ő tipikusan a mosolygós srác a szomszédból,  Kari Berg, és Andres H.
Én azt gondoltam kicsit lapos lesz a koncert, deellenkezőleg: Anders-nek nagyon szép hangja van, és Kari hangja is nagyon jól idomult hozzá. A koncert nagyon jó hangulatú volt, mindenki mozgolódott, és énekelt.

 

 

 

 A második koncert a Blutengel volt. Csupa meglepetéssel szolgáltak nekünk: ismét új táncosok, nagyobb show, és egy hölgy Constance helyén. Még nem sikerült kideríteni mi is történt, de hamarosan megkérdezem Christ, hogy Cons merre járt… Az új lány kicsit kimért volt, habár külseje elismerésre késztette azon rajongókat, akik inkább barátnőjük kedvéért vettek részt a koncerten. Hangja nem volt hamis, ugyan legtöbbször nem lehetett sajnos hallani, mert olyan gyenge volt. Ulrike mint mindig, nagyon édes volt, és az ő hangja még mindig kifogástalan. Maga a show biztosan látványos volt, sajnos nem tudtam összeegyeztetni, hogy a Bloody pleasures alatt miért ugrálnak fel-alá a csajszik, hiszen ez a szám nem erről szól. Egészében ez volt a látvánnyal a problémám, nincs szenvedély, szexualitás, érzékiség, pont, amiről néhány dal szól. Nevetnek, ugrál, mint egy bolhacirkusz olyanok. Chris hangja így lassan 15 év után már szintén kifogástalan, szépen énekelte a dalokat, és részemről jól is választotta meg őket: Soultaker, Soul of ice, Behind the mirror, Engelsblut, Winter of my life mind nagyon jól szóltak.

 be1.jpg

 A pozólások már-már hozzá tartoznak a Blutengelhez, mégis én visszasírom a táncosokat, hiszen Sonja mozgása egyszerűen gyönyörű volt.

 [photoxhibit=41]

Szaladhattam, hiszen a Staathausban eközben elkezdődött a The Crüxshadows is. A másik kedvenc. Nem is tudok nagyon mit írni, ők nem változnak: ugyanaz a show, ugyanaz a ruha, kicsit fáradtabb hang. A kedvesség még mindig árad Rouge-ból és sokan is vannak a koncerten. Elénekli nekünk a Dragonfly-t, a Birthday-t , Marylint, Deception-t, az emberek táncolnak, és mindenki elfelejtette gondját-baját egy órára.

A záró banda a nagy kedvenc And One, mindig szuper hangulatú a koncert, hatalmas táncolás-éneklés veszi kezdetét a koncert alatt. Mi is előre megyünk és táncolunk. Kihagyhatalan slágerek kapnak helyet, mint a Military Fashion Show, And One, illetve Get you closer. Kivételesen viszont a színpadon egy kis kommandós jelent meg az úriember helyett, és helyes csípőmozgás helyett, most katonás ugra-bugra következett. Ahogy azt két éve hallhattuk úgy most is elhangzott a Projeck Pitchfork Timekiller című dala…hmm nem tudom melyik a jobb, talán az eredeti, de itt is nagyon örültünk neki.
Este miután találkoztunk néhány ismerőssel lassan hazatértünk, a buliról csak hallomásból tudok beszámolni, azt mondják valahogy nem az igazi, hatalmas sorok vezettek ugyan be, de a tömegen kívül eddig is hiányzott a hangulat.

Vasárnap reggel meg akartuk nézni Frank the Baptist-ot, el is indultunk időben, de sajnos egy aprócska baleset meggátolta hogy időben odaérjünk. Ehelyett a Rabia Sorba elejét néztem meg. A koncert nagyon dinamikus volt, tetszett nagyon!

mesh.jpg

 

Később két elektronikus banda közt megnéztem a Mesh-t, régi nagy kedvencem, és Mark hangja még mindig isteni. Jó volt látni mennyien szeretik őt!Hatalmas tömeg gyűlt össze a színpad előtt, és mindenki énekelte az olyan dalokat, mint a Petrify, a Crash, vagy a Fall. Nagyon jó hangulatú koncertet adtak. Mindig furcsa hogy kicsit szomorú hangulatú dalokra hogyan tudnak bulizni az emberek.

 

 

A másik Pluswelt Promotion banda lép most színpadra: a Combichrist hatalmas rajongótáborral bír még mindig. Habár személyiségében sokat változott Andy, mégis a zene maradt. A koncerten a Get your body beat, a Rain of blood, What the f*ck is wrong with you… inkább a régi dalokra mozdul a tömeg. Nekem is jobban tetszenek a régebbi slágerek, ugyan a Rain of blood alatt elmosolyodtam, hiszen az eső elért minket, és mint két kis gomba álltunk az ernyő alatt. Persze a nagy eddig hatalmas objektívjükkel hencegő fotóstársak most irigykedve néztek, hogy nekünk volt eszünk és ernyőnk:)

A Staathausban száraz körülmények közt a Frontline Assembly kezdődött, ugyan mi sorban álltunk, így kicsit később csatlakoztunk, de azért megérte. Nekem kicsit idegen világ, de Sig nagyon élvezte.

kep-160.jpg

Az utolsó koncert, amit megnéztünk a VNV Nation. Ronan aki maga szeretet ismét megrígatott, nem tudok mit tenni, nem vagyok egy picsogós típus, de annyira szívhez szól, ahogy énekel, amiről énekel, hogy nem ezt bírni. Tartottam magam sokáig, de a Belovednál megszakadt a szívem, persze pont arra gondolok milyen volt… mikor éppen elfelejteném, és ez a hang, a fejemben lüktetett minden mondata. Fantasztikus volt, egy álom ismét, egy több ezres tömeg együtt énekelt. Mindig nagyon szomorú, és nagyon boldog vagyok egyszerre ezeken, a koncerteken.

 

Az estét barátokkal fejeztük be, régen nem látott ismerősök, fotózkodás, majd egy nagy ölelés, és be kell látnom most hónapokig, nem látom őket…
Cassandra
2010. 08. 02

 

Sigride beszámolója a fesztiválról:

 

Idén nyáron ismét visszahúzott a szívünk Kölnbe, ahol a fesztivál szervezősége abszolút nekünk kedvezett, csupa kedvenc banda lépett fel egymás után a fesztivál szabadtéri színpadán és a Staatenhaus nevű hatalmas épületben. Mivel még pénteken érkeztünk a városba így szombaton abszolút frissen vágtunk neki a forgatagnak.

Elsőként az Ashbury Heights nevű svéd bandát sikerült fülön csípnünk, akiknek a nevére pár évvel ezelőtt figyeltem fel még Lipcsében. Egy promo CD-t nyomtak a kezembe, mutatós cirkalmas borítóval, a lemezen egy zseniálisan összerakott dallal. Már akkor motoszkált bennem a gondolat, hogy őket érdemes lenne megnézni. Mikor megláttam a fellépőlistán őket majd kiugrottam a bőrömből! Persze némiképp meglepetésként ért, hogy a régi EP borítóján egy teljesen más; fekete hajú piercinges leányzó volt (Yasmine Uhlin) aki mint utóbb megtudtam kilépett a bandából. Így a színpadon egy mosolygós szőke lányt (Kari Berg) láthattunk hatalmas ujjú japán stílusú ruhában. Mint egy ragyogó csillag, mosolyával mindenkit elbűvölt – csak úgy áradt belőle a pozitív energia! Az énekes, dalszerző Anders Hagström pedig egy elbűvölő figura, gyönyörű hanggal, egyedi énekstílussal. Benne is megvan az furcsa komplexitás, amit akkor éreztem mikor először hallottam énekelni Tilo Wolf-ot (Lacrimosa). Valami furcsa titok, aminek muszáj a végére járni…

 le.jpgAz Ashbury Heights dalai kifejezetten koncerteken érvényesülnek igazán, mert nagyszerűen képesek hatni a közönségre és bevonni őket az éneklésbe és az önfeledt bulizásba. Hangulatos kis koncert volt, remek dalválasztással kezdve a múltidézős szintipop elemekkel tarkított líraibb hangvételű Spiders, a fülbemászó Die by Numbers és a közönségkedvenc World Coming Down amit együtt pattogott végig minden lelkes kis gothic!

A következő koncert Cass szívügye volt – Blutengel. Az elmúlt évek fesztiváljain láttam már néhány koncertjüket és el kell ismerjem: mindig készülnek valami látványossággal, valami igazán mutatós díszlettel, koreográfiával. Táncosok most is voltak, ötletes ruhákban, a show során megcsodálhattuk őket kacér ördögökként és csábos angyalokként, de az a lebilincselő szenvedélyesség valahol elveszett a sok ruhacsere során. Nem tudnám megmondani pontosan mi hibádzott, mert a dalok terén mint a Soul of Ice, Bloody Pleasures, Engelsblut, Vampire Romance, Love Killer – nem volt hiba. Chris művészúr pedig olyan átéléssel pózolt, hogy gyanús hogy erre született :-) Az egyetlen dolog ami hiányzott a szokott összképből az Cons volt, a vadító vörös tincseivel, mintha a szereposztásból kiírták volna a “dívát”. Végig vártam, hogy felbukkan és valami olyan szikrázást láthatunk az énekesek között, aminek semmi köze a pirotechnikához. Persze volt ott egy lány, csinos is volt, a hangja is rendben volt, csak kicsit erőtlennek hatott elődjéhez képest. Viszonyítási alap nélkül egy jól összerakott koncertnek mondanám, így viszont hiányoltam azt a feszültséget amit talán Cons személye és régi táncosok tudtak életre kelteni a színpadon.

A következő koncert egy régi kedvencünk a Crüxshadows volt, némi sorbanállás után már bent is tudhattuk magunkat a Staatenhausban, ahol eleinte kicsit furcsálltam az “alacsony” belmagasságot. Régebben még a theatre falai között zajlottak a zárttéri koncertek. Persze a fesztivál népszerűsége miatt nagyobb helyre volt szükség. És ez Crüxshadows alatt be is bizonyosodott! Hatalmas tömeg a teremben, mindenhol ugrabugráló-táncoló emberek Rouge és bandája igazán ért ahhoz, hogy hogyan csináljon happy-darkot mindenkiből. A show nem sokban változott leszámítva talán azt, hogy a zárt tér miatt Rouge-nak nem volt hová másznia! Ellenben elénekelte nekünk Marilyn, my bitterness-t, Birthday-t, Immortal-t, Dragonfly-t, Quicksilver-t és az aduász Deception-t és mindenki vele énekelt. Olyan ez mint a vidámpark vattacukor nélkül, egy gothic fesztivált is csak a Crüxshadowssal együtt érzünk teljesnek!

be7.jpg

Zárásként pedig megkaptuk az And One-t, soha jobb befejezést egy napnak! Újra szabadtéren, szintén a színpad jobb oldalán, a szellős tömegben táncolva, figyelve a többiek arcát. Felrémlett a két évvel ezelőtti mindenkit megtáncoltató koncertjük és már az intro alatt fülig ért a szám. Fogalmam sincs honnan szedi frontemberünk, Steven Naghavi az energiáját, de gyanítom, hogy közeli rokonságban van a Duracell nyuszikkal! Elsőre kicsit furcsa volt, hogy tüneményes úriemberünk a már megszokott öltöny-fenékrisza kombinációt kommandós-szerkós-ugrabugrára cserélte, de neki még ez is jól állt. A soha el nem halványuló mosoly miatt lehet.

( A képen a Blutengel)

 

 

Egy igazi élmény volt, főleg újra hallani tőle az eredetileg Project Pitchfork dalt, a Timekiller-t. 2008-ban együtt énekelte Peter Spilles-al ugyanezen a színpadon, hasonló tapsvihar közepette… Igazi csemegének számított egy The Cure dal, nevezetesen a The Walk, sajátos stílusukban előadva.

A Get you closer is mindenkit megnyert, örök kedvencem a Sometimes, Body Nerv, Over There és természetesen a végén jött a nagy kedvenc a Military Fashion Show! Tökéletes zárása volt a napnak, olyannyira hogy az utána következő buli sem vonzott minket eléggé. Másnap persze az a szóbeszéd járta, hogy a rettenetes sorbanállás nem érte meg a közepes hangulatú buliért. Így legalább úgy aludhattunk el, hogy az And One zümmögött a fülünkben, nem pedig valami szakadár noise-electro okosság amiről csak a láncfűrészek jutnak eszembe.

Vasárnap reggel egy váratlan malőr miatt ismét lekéstük a Frank the Baptist koncertet – ezt már nem is tudom hányadszor csináljuk meg… és sosem szándékosan. Valószínűleg így van megírva. Így csak az utánuk fellépő Rabia Sorda-t hallgattuk. Ha hozzávesszük, hogy nem is ismerem őket – egészen kellemesnek találtam. Egy-két albumnyi utána-hallgatást megér.

Ezek után Leaves’ Eyes előadásából is elcsíptünk egy kicsit, úgy kellő távolságból, hallomásból. Voltak zűrök a hangzással. Nem szólt úgy ahogy kellett volna. Emlékszem pár éve Hildesheimben milyen lendületes kis koncertet adtak. Persze most is eljátszották a My Destiny-t és a közönségkedvenc Elegy-t. De úgy éreztem most csak a rajongótábort babonázták meg, sok embert láttam lődörögni az előadásuk alatt. Minden technikai zűr ellenére lendületesek voltak és a fények, nos azok egészen elképesztőek voltak!

A következő koncert, amit elejétől a végéig tetszett – Mesh. Stílusra nehezen tudnám őket behatárolni, de talán nem is ebben van a varázsuk. Szeretem mikor kivetítőn megy egy-egy videó vagy képsorozat, ami illik a dalokhoz. Csak elfogultan tudok nyilatkozni Marc gyönyörű hangjáról, ami nélkül maga a zene nem érintene meg úgy, mint mikor ő énekli halkan hogy “Petrified, by what you’ve done… and you’ve just begun”. Csupa olyan dalt adtak elő, aminek mindenki örült – nyitottak az If we stay Here-el, Leave You Nothing, Crash, How long és a Who says-hez még egy vendéget is hívott Julia Beyer-t, akivel együtt énekelte Marc ezt a gyönyörű dalt. Jó időre feltöltött lelkileg ez a koncert, Mesh után néha azon kapom magam, hogy hiszem, hogy a fény az erősebb, hogy alakulhatnak még jól a dolgok.

Némi elvágyódás, dallamos zene után Andy ébresztette a közönséget. Hatalmas tömeg verődött össze CombiChrist-ra, a sok-sok ugrálni-táncolni vágyó már az intro alatt alig bírt magával és akkor a srácok rögtön belecsaptak a közepébe: All Pain is Gone, Andy hangja szó szerint megőrjítette a közönséget! Persze rögtön utána a Rain of Blood, egy perc pihenőt sem engedve tovább Electrohead, Feed the Anger, Get your Body Beat, Blut Royal. A közel egy órás fergeteges hangulatú show-t egy igazi klasszissal zárták: What The Fuck Is Wrong With You? Az, hogy közben eleredt az eső az a legkevésbé sem érdekelt senkit, persze a szemfülesebbek azért esernyővel is készültek, de a nagy tombolásban senkit nem zavart egy kis zápor.

Részben az eső elől, részben a további jó hangulatért a Staatenhausba küzdöttük magunkat, hogy még lássunk valamennyit A Frontline Assembly előadásából. Egy utazás ez a fajta zene. A vetítés, a karcos hang, hátborzoló effektek. Egyszerűen imádom! Anno a Civilization című albumuk kapcsán futottam össze (meglehetősen későn) a bandával, első hallásra szerelem. :-) Később persze mindenfélét meghallgattam tőlük és mind tetszik a maga módján, van benne valami feszültség, valami lüktetés ami ha egyszer megérint – akkor többé nem szabadulsz a varázslattól. A zárt tér ellenére dimenziók nyíltak meg, kezdem azt hinni, hogy nincs az a körülmény ami ezt a bandát keretek közé tudja szorítani! Nagyon sajnáltam, hogy az elejéről lemaradtunk, de még így is hallottuk a Resist-et, majd Hostage, Plasticity, Prophecy… a pedig Millenium zárásként. Fenomenális volt, superlativus, minden ami kell!

Utolsó koncertként VNV Nation, mintegy méltó fesztivál-záróként a szabadtéri színpadon megjelent Ronan és onnantól csak arra emlékszem, hogy időnként esett, időnként a könnyektől nem láttam. Szinte megszűnt minden körülmény. És ha épp felocsúdtam, akkor szintén azt láttam, hogy valami körülölelte az embereket – Ronan határokat nem ismerő szeretete. Tomorrow Never Comes, Genesis, Further… óóó és a Darkangel. Ez még annyira nem is viselt meg, hiszen imádom őket, ha a Chrome elkezdődik, akkor pedig össznépi buli van! Aztán fordult a hangulat, jött az Illusion, a Standing… és összezuhantam belül, a Beloved pedig felrakta az i-re a pontot. Végül a Perpetual egy olyan gyönyörű és hosszított – együtténeklős verzióját hallhattuk, amit azt hiszem egyikünk se felejt el egy jó időre. Köszönjük Ronan, hogy ekkora szíved van, hogy ilyen szeretet árad belőled!

Hát ilyen szentimentálisra sikeredett a vége ennek a fesztiválnak, ennek a cikknek, úgyhogy azzal zárnám soraimat, hogy köszönök mindent! Zenészeknek az élményekért, Cass-nek és újdonsült barátoknak hogy együtt élhettük ezt át… Mindent.

Sigride